A kutya nagyon kicsi volt, alig nagyobb egy felnőtt macskánál. Bundája bozontos és rendezetlen volt, és amikor a saját maga által ásott gödörben feküdt, leginkább egy apró hódra emlékeztetett. Csakhogy ő nem gátat épített, hanem egy gödröt — saját sírját, egy menedéket a világ elől, amely megtagadta tőle az élethez való jogot. Gazdája elhagyta őt, napok óta nem evett, mozdulatlanul feküdt csapzottan, félig a föld alatt.
A város határán, egy szeméttelepen volt, ahol senkit sem érdekelt, ha egy kiskutya elbújik a világ elől.
Az emberek azt mondják, hogy a kutyák mindig remélnek. De néha… még a kutya is feladja.
A lány, aki végül rátalált, Hajnalkanak hívták. Állatvédő önkéntes volt, és már régóta tudta, hogy a menhelyeken nincs több hely. Az ingyenes helyek tele voltak, a fizetős menhelyeket pedig azok az állatok töltötték meg, akiket már senki sem akart.
Aznap reggel felhívta egy ismerőse:
– Hallottál arról a kiskutyáról, Hajnalka? A szeméttelep körül kóborol. Vagy inkább… már csak fekszik. Nem jön elő senkihez, a földben fekszik.
– Tudom, Laci… – válaszolta Hajnalka halk hangon. – De hova vigyem? Otthon négy mentett kutyám van, a kórház és az átmeneti otthon is tele van.
– Hagyod ott megdögleni? – kérdezte a fiú szomorúan, nem vádaskodva.
Hajnalka fél órával később a szeméttelep szélén parkolt. A szél kavarta a port a lába körül, miközben botorkált előre, és az égett szag szinte fojtogatta. Körülötte madarak csicsergtek, néha patkányok neszeztek a szemetes zsákok között.
Majd meglátta.
Egy kis barna-fekete foltot, egy mozdulatlan testet, félig a földbe ágyazva.
– Te vagy az? – kérdezte halkan, letérdelve. – Te vagy az én kis apróságom?
A kutya nem mozdult, nem nézett fel, nem menekült, nem vicsorgott. Csak feküdt.
Napok kellettek, mire Hajnalka elnyerte a bizalmát. Mindennap visszament, vizet és ennivalót vitt – kolbászt, kutyakonzervet –, de először csak a gödör szélén hagyta az ételt, távolról figyelte. A kutya az első napokban nem evett. A harmadik nap megnézte az ételt, a negyedik napon már el is vitte. Az ötödik napon pedig már nem húzódott el, amikor Hajnalka közelebb ment.
– Jó fiú vagy – suttogta neki. – Tudom, fáj. Tudom, nem bízol az emberekben. De én nem hagylak itt.
Amikor végre felemelte, Hajnalka megijedt.
– Te jó ég… – suttogta. – Olyan könnyű vagy, mint egy galamb…
A kutya sovány volt, csont és bőr, bundája gubancos volt, szaga orrfacsaró. Nem lehetett tudni, fiú vagy lány. Nem mozdult, csak tűrte, hogy felemeljék.
– Elnevezlek… Pötyinek – gondolta Hajnalka.
A kutya nem reagált.
– Majd idővel… ugye? Majd idővel újra bízni fogsz bennem.
A klinikán az orvos csak csóválta a fejét.
– Hajnalka, ez az állat hetek óta nem evett rendesen. Nézd meg a szőrét, a bőre csomókban lóg. Nem csoda, ha minden mozdulat fáj neki.
– El tudjuk altatni, hogy levágjátok?
– Lehet, de előbb meg kell vizsgálnom. Talán már késő.
Hajnalka simogatta a kutya fejét, miközben az orvos beadta az altatót.
– Aludj csak, Pötyikém… A pokolból jöttél, de most valami új kezdődik. Megígérem.
Amikor levágták a szőrt, Pötyi végre láthatóvá vált: egy kb. öt éves, kis termetű kan kutya volt. Sovány, de él. Az orvos ismét csóválta a fejét.
– Tizenkét fogat ki kell venni.
– Mennyi marad?
– Tizenegy, de azok sem túl jók.
– Csináljuk meg – bólintott Hajnalka. – Míg van remény, harcolunk.
A foghúzás után következtek az injekciók, mert a bőre allergiás gyulladásban volt. Antibiotikum, fájdalomcsillapító, vitaminok. És persze ivartalanítás, ahogy minden mentett kutyánál.
Pötyi még mindig nem ugatott, nem játszott, csak nézett. De már nem akart a földbe olvadni, nem a halált várta. Már Hajnalka mozdulatait figyelte. És ez már valami volt.