Arrogáns férfi megsérti az orvosnőt a reptéren – órákkal később épp ő menti meg az életét
Michael szívtelenül megakadályozta, hogy egy orvos eljusson a betegéhez, amikor lefoglalta az utolsó két helyet egy repülőjáratra. Ám a fedélzeten történt balszerencsés események sora miatt hamarosan meg kellett tapasztalnia, milyen következményekkel jár a közönyös döntés.
Dr. Carter sietve érkezett a repülőtéri pulthoz, és megkönnyebbülten látta, hogy csak rövid sor áll előtte. Egy sürgős eset miatt kellett azonnal Santa Monicába repülnie, és láthatóan ideges volt. Amikor végre ő következett, véletlenül elejtette a táskáját, és a tartalma szanaszét szóródott a padlón.
Éppen letérdelt, hogy összeszedje a holmiját, amikor egy pár – Michael és Dana – lépett oda a pulthoz.
– Két jegyet kérek Santa Monicába – mondta Michael türelmetlenül.
Luke, a pult mögött álló férfi, aggódva nézett fel. – Már csak két hely maradt – közölte, miközben bizonytalan pillantást vetett Dr. Carterre.
– Kérem, nekem mindenképpen fel kell jutnom erre a járatra. Vészhelyzet van. Orvos vagyok – mondta Dr. Carter, miközben még mindig a dolgait szedte össze.
Michael nem akart várni. – A jegyek egyértelműen a mieink – mondta határozottan, miközben felmutatta a hitelkártyáját.
Dana együtt érzett Dr. Carterrel. – Talán várnunk kellene, drágám? – javasolta halkan.
De Michael hajthatatlan volt. – Nem változtatjuk meg a terveinket – jelentette ki.
Dr. Carter könyörgő tekintettel nézett rá, miközben felállt. – Kérem, ez egy élet megmentéséről szól.
Michael a nő felé fordult, arca kemény volt. – Az élet kegyetlen. Mindenkinek megvannak a maga problémái – mondta hidegen. – Zárjuk le a foglalást – utasította Luke-ot.
Luke befejezte a foglalást.
Michael diadalmasan átvette a beszállókártyákat, míg Dr. Carter vállai lemondóan megereszkedtek. Csendesen megköszönte Danának a megértést. Miután a pár távozott, Dr. Carter megkérdezte Luke-ot:
– Van másik járat Santa Monicába?
Luke gyorsan gépelt. – Van egy… de sajnálom, doktornő. Valaki épp most foglalta le az utolsó helyet. Felírhatom a várólistára – ajánlotta együttérzéssel.
Ezalatt Michael és Dana a kapu felé sétáltak. Dana nem tudta kiverni a fejéből a doktornő kétségbeesett arcát.
– Hogy lehetsz ennyire közönyös, Michael? – kérdezte halkan.
– Nem oldhatjuk meg mindenki gondját, Dana – válaszolta Michael, beletemetkezve a telefonjába. – Nekünk is megvannak a terveink, és ahhoz tartjuk magunkat. Ez az élet.
– Néha azon gondolkodom, vajon gondolsz-e valaha másra is magadon kívül – mondta Dana csípősen.
Ekkor véletlenül nekimentek egy másik párnak, mire Michael gorombán rájuk förmedt:
– Nézzenek már maguk elé!
A pár bocsánatot kért, Dana pedig lesújtva figyelte, mennyire hiányzik Michaelből az együttérzés.
A gépen Dana nem tudott szabadulni a rossz érzéstől, főleg amikor meglátta, hogy az egyik lámpa villog a fejük felett.
– Hallottad ezt? – suttogta Michaelnek, mikor furcsa zúgó hang jött a motor felől.
– Csak a szokásos repülőhangok. Ne stresszelj – mondta Michael, fel sem nézve az újságjából.
Dana nyugtalan volt. – A 13. sorban ülünk, és te goromba voltál az előbb. Lehet, hogy a karma visszavág – mondta idegesen.
– Ugyan már! Ne legyél ilyen babonás – válaszolta Michael, forgatva a szemét.
Abban a pillanatban hirtelen megrázkódott a repülő. Az utasok sikítottak, és egy nehéz bőrönd kis híján Michael fejére esett a felső csomagtartóból.
– Húha! Ez közel volt – nevetett Michael.
Dana megdöbbent. – Neked ez vicces? Az a táska majdnem megütött!
A kapitány hangja recsegett az intercomon keresztül:
– Hölgyeim és uraim, kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveiket. Légörvénybe kerültünk.
Végül, miután egy örökkévalóságnak tűnő idő eltelt, a gép újra stabilan repült. A kapitány nyugodt hangon közölte, hogy túl vannak a legrosszabb turbulencián, és elnézést kért a kellemetlenségért.
A kabinban feszült csend telepedett meg. Michael intett a légiutas-kísérőnek, amikor az elhaladt mellettük.
– Elnézést, az imént egy táska majdnem leütött. Szerintem járna egy kis italkárpótlás – mondta.
– Természetesen, uram. Máris hozom – válaszolta a stewardess kényszeredett mosollyal.
Dana hitetlenkedve nézett rá. – Most komolyan, ingyen italért nyafogsz?
Hamarosan két martinit hozott a stewardess. Michael koccintott: – Az őrült repülés túlélésére – majd egy húzásra megitta az övét, és már nyúlt is Dana poharáért. – Nem iszod meg?
Dana még mindig remegett. – Kösz, nem kérek.
Michael vállat vont, és lehúzta azt is. De ahogy lenyelte, a szeme kikerekedett, arca vörösbe fordult. A torkához kapott, levegő után kapkodva. A martini olívabogyója rossz útra ment.
Dana azonnal cselekedett. Felpattant, Michael mögé állt, karját a dereka köré fonta, és erőteljesen nyomta felfelé. Az utasok feszült figyelemmel kísérték, ahogy újra és újra megismételte a mozdulatot. Végül egy utolsó, erős lökéssel az olívabogyó kirepült Michael szájából, és lepattant az előző ülésről.
– Jól vagy? – kérdezte Dana.
– Igen… jól – köhögte Michael, miközben újabb italt kért – olívabogyó nélkül.
– Michael, kérlek, légy óvatosabb. Főleg a szívproblémád miatt – figyelmeztette Dana.
Michael elmosolyodott. – Az én szívem erős, Dana. Ennél több kell, hogy kiüssön egy olívabogyó.
Michael hátradőlt az ülésében, lehunyta a szemét, mintha az iménti halálközeli élmény egy pillanat alatt a feledés homályába veszett volna. A gép kabinjában a feszültség lassan oldódni kezdett, de Dana szívében továbbra is ott lappangott a nyugtalanság.
Hirtelen Dana megérezte az égett szagát a levegőben, és azonnal figyelmeztette Michaelt.
– Érzed? Mintha égne valami – suttogta.
– Igen, tényleg van valami szaga – felelte Michael közömbösen. – De biztos csak valami apróság.
Dana azonban megijedt. – Michael, ez egy repülő! Ha ég valami, az nem „apró dolog”, hanem életveszély!
Michael vállat vont. – Túl sokat aggódsz.
De pár percen belül füst kezdett szivárogni az egyik tárolórekeszből. Az egyik stewardess egy poroltóval próbálta eloltani a kis tüzet. Dana megragadta Michael karját.
– Segítenünk kellene – mondta.
Michael habozott, de végül bólintott.
– Hagyja, hadd próbáljam meg én – mondta a légiutas-kísérőnek, majd átvette tőle a poroltót, és eloltotta a tüzet.
Az utasok tapsoltak, Michael pedig hősnek érezte magát.
– Látod? Minden rendben. Ha valaki gyorsan gondolkodik, nincs ok pánikra – jelentette ki, kidüllesztve a mellkasát.
– Segítettél, igen… de muszáj így hencegni vele? – kérdezte Dana halkan.
Michael nem értette, miért nem örül Dana egyszerűen annak, hogy segített.
Később, amikor a helyükre visszaültek, Dana egy fontos hírt osztott meg vele.
– Kaptam egy állásajánlatot… egy másik városban.
– Egy másik városban? Miért nem mondtad eddig? – kérdezte Michael döbbenten és kissé felháborodva.
– Nem tudtam, hogyan hozzam szóba. És mindaz után, ami ma történt… olyan érzésem van, mintha ez egy jel lenne. Hogy talán nem ugyanabba az irányba tartunk – mondta csendesen. – Michael… ez nagy lehetőség számomra.
– Nem hagyhatsz itt mindent. Engem sem – vágta rá Michael.
– Ez a karrieremről szól, Michael. Ezt komolyan mérlegelnem kell.
– És mi lesz a közös terveinkkel?
– Én mindig támogattalak téged. Miért nem tudod te is megtenni ezt értem? – kérdezte Dana, hangja elcsuklott.
– Mert te most azt mondod, egy állás többet ér számodra, mint mindaz, amit együtt felépítettünk!
– Ez nem igazságos – vágott vissza Dana, remegő hangon. – Egyszer az életben saját magamért próbálok dönteni. Miért nem érted ezt meg?
Michael durcásan hátradőlt, keresztbe font karokkal. – Tökéletesen értem. A munkát választod helyettem. Ahelyett, amit mi ketten építettünk.
– Talán amit együtt építettünk, nem is volt olyan erős, ha ennyire nem bírja el a változást – felelte Dana halkan.
– Akkor most elhagysz?
– Nem elhagyás ez. Csak… fejlődni szeretnék – válaszolta Dana.
Michael szeme megvillant. – Ha elfogadod azt az állást… vége köztünk.
Dana úgy érezte, Michael megint csak saját magára gondol. A hátralévő repülőút alatt már egy szót sem szóltak egymáshoz.
Amikor a gép leszálláshoz készült, Dana még egyszer megpróbált beszélni.
– Tudod, Michael… amit ezen a repülésen műveltél, rádöbbentett valamire. Nekem olyan emberre van szükségem, aki megért engem – kezdte halkan. – Olyanra, aki…
– Tehát szakítasz velem? – vágott közbe Michael ingerülten.
Dana felsóhajtott. – Igen. Nem tudom ezt így folytatni.
Michael néhány másodpercig némán meredt rá, mintha fel sem fogná, amit hall. Aztán hirtelen a mellkasához kapott, arca fájdalomtól torzult.
– Dana… a szívem… – nyögte elhaló hangon.
Dana szeme elkerekedett. – Michael, jól vagy? – kérdezte rémülten, előrelépve.
Ekkor Michael elnevette magát.
– Megvagy – vigyorgott. – Komolyan azt hitted, hogy infarktust kapok, csak mert összetörted a szívem?
„Ez nem vicces, Michael!”
Dana mérgében félrelökte őt, dühe szinte fortyogott benne.
– Hihetetlen vagy, Michael! – kiabálta, miközben végigsietett a folyosón.
Michael néhány lépést tett utána, ám az arckifejezése hirtelen megváltozott: a vidám mosoly helyett riadalom ült ki az arcára. Ismét a mellkasához kapott, ám most valódi fájdalom torzította el az arcát.
– Dana! – zihálta, előrebukva, kétségbeesetten nyújtva a kezét.
Az utasok döbbenten fordultak feléjük, mikor Michael összeesett a folyosó padlóján, teste enyhén rángatózott. Dana visszafordult, és a harag helyét rémület és félelem vette át.
– Michael! – kiáltotta, és odarohant hozzá.
Egy közeli utas, aki ápolónak mutatkozott be, átvágott a tömegen.
– Tachycardiája van, azonnali orvosi ellátás kell!
Dana megdöbbent és aggódott. A repülő a kapuhoz gurult, ahol a mentősök azonnal átvették Michaelt, és kórházba vitték.
A kórházban Michael világa fehér és steril fények közt tűnt elmosódottnak, miközben gyorsan tolták a hordágyon a folyosón. Körülötte orvosi köpenyes alakok sürögtek-forogtak.
– A vérnyomása esik – mondta egy ápoló aggodalommal a hangjában.
– Hol van Dr. Carter? – kérdezte az egyik orvos szorongva. Michael lassú, zavarodott agya felismerte a nevet. Dr. Carter – az a nő a reptérről?
– Nem tudott felszállni a járatra – válaszolta egy másik hang.
Az orvos, aki Dr. Carter után érdeklődött, mélyen Michael szemébe nézett, arca komor volt.
– Elveszítjük – mondta, hangja átszűrődött Michael ködös tudatán.
Ezek a szavak végigfutottak Michael gerincén. Elveszítjük? Gondolatai Dana felé sodródtak, az utolsó beszélgetésükre, és megbánás hulláma öntötte el. Bárcsak visszaforgathatná az időt, bárcsak elmagyarázhatná…
A kórterem félhomályában Dana Michael ágya mellett ült, félelemmel és megbánással teli szívvel az utolsó veszekedésük miatt. Megsimította hideg kezét, tehetetlenül.
– Kitart, de még kérdéses – suttogta egy ápoló, komor pillantással, amely csak tovább fokozta Dana növekvő félelmét.
Michael zavartan és gyengén ébredt fel.
– Mi… történt? – kérdezte Danát.
– Szívinfarktust kaptál. Dr. Carter mentett meg – válaszolta Dana.
Dr. Carter neve lassan értette meg Michael ködös elméjében – a reptéren látott orvos. A felismerés áradata visszahozta a járat eseményeit, a vitát, a színlelt betegséget, majd a valódi, szorító mellkasi fájdalmat.
Mintha a jelre, az ajtó kinyílt, és Dr. Carter lépett be. Michael felismerte.
– Maga… maga az a nő a reptérről – mondta.
– Igen, charterjárattal érkeztem. Szerencse a páciensnek, és önnek is – válaszolta Dr. Carter.
Michael sajnálta korábbi viselkedését.
– Sajnálom, ahogy viselkedtem… megmentette az életem. Köszönöm.
Dr. Carter mosolygott.
– Vigyázzon magára. Második esélyt kapott – tanácsolta.
Michael belátta, változtatnia kell, és hálás volt a kapott második esélyért.
Amikor Dr. Carter távozott, Michael könnyezve bocsánatot kért Danától.
– Sajnálom az egészet. Nagy hülye voltam.
– Először is gyógyulj meg. A többit később megbeszéljük, rendben? – válaszolta Dana, könnyekkel a szemében.
– Önző voltam. Nem láttam, hogy fájdalmat okozok neked.
– Michael, most nem erre van itt az idő…
Ő belenézett Dana szemébe, őszinte és nyitott tekintettel.
– Nem, ez most a megfelelő idő. Ha még mindig el akarod fogadni azt az állást, támogatni foglak. Azt akarom, hogy boldog legyél, Dana, még ha ez azt is jelenti, hogy külön utakon járunk.
Dana meglepődött.
– Michael… tényleg? Biztos vagy ebben?
– Igen – válaszolta. – Fogadd el az állást. Azt akarom, hogy boldog légy.
Dana mosolygott, és megfogta a kezét.
Abban a pillanatban mindketten tudták, hogy együtt találnak majd utat a gyógyuláshoz és a továbblépéshez.
Mit gondolsz erről a történetről? Oszd meg barátaiddal is, hátha ők is erőt merítenek belőle!
Ez a történet olvasóink mindennapjaiból merít, és profi író dolgozta fel. Az esetleges név- vagy helyszínazonosságok csupán véletlenek. Minden kép illusztráció.
Oszd meg velünk a saját történetedet, talán valakinek megváltoztatja az életét!